2013. január 15., kedd

Vajon...?

Igen, éljenek a srácok! Éljenek, sokáig, éljenek és boldoguljanak, ahogy csak tudnak. Vajon elég erős lesz az az indítás, az életbe, a világba, amit adtam nekik? Hogyan fognak rám emlékezni?
Vajon mire fognak emlékezni?

Mit jelent majd számukra ez a szó: apa? Vajon egy folyton zsörtölődő, morgó fater leszek, aki szüntelen kiabál velük, ha kell, ha nem? Vagy arra emlékeznek majd, milyen jókat játszottunk?
Megmarad-e az emlékezetükben, hogy apa tudta a legjobb gulyást főzni a világon? (Mint ahogy azt most mondják.)
Vagy inkább az marad meg, hogy apa folyton mérges.

Fater vagyok, fati... aki ordibál, amikor Roland mérges bogyót eszik, aki dühöng, amikor a kádból az összes vizet kilocsolják, és úszik a fürdőszoba, sőt a folyosó is.

Apa vagyok, aki szereti ezeket a büdös zsiványokat, mégis kiabál velük, mert... hogy miért, fogalmam sincs. Bár ne tenném. Bárcsak nyugodt tudnék maradni olyankor is, amikor már negyedszer szólok, hogy indulni kellene, mert tutira elkésnek a suliból. Bár higgadt tudnék maradni, akár egy angol lord. Bárcsak soha nem veszíteném el a fejem, még akkor sem, amikor egymást csépeli, amikor visítva rángatják ki egymás kezéből szerencsétlen macskát, úgy, hogy az majdnem kikapja Marci ép szemét; bárcsak legyintenék, amikor összeragasztózzák a nappaliban a dohányzóasztalt, vagy amikor nyávogni kezdenek, fiúk, és mégis nyávognak, és pontosan tudják, hogy mi az a hang, amivel az idegeimet szétfeszítik, szétcincálják, eltépik, úgy, hogy legszívesebben elmenekülnék, amivel kihozzák belőlem az ősembert, amivel lehámozzák rólam az évezredes civilizációs mázt, és előbukkan belőlem az, aki igazán soha nem szeretnék lenni: az oroszlánt. Aki elbődül, hogy rend legyen, mert a tekintély az tekintély, és akkor a kis oroszlánok meghúzzák magukat, sebeiket nyalogatva elbújnak, én meg szomorúan konstatálom, hogy minden hiába volt. Érvelhetek a józan ész mellett, mégis az erőben hiszek(?), nem, de alkalmazom, mert az az erő az, ami beválik, hangerő, legalábbis. Ha halkan mondom, nem hallják, hát kiabálni kell, ordítani, harsogni, NE CSINÁLD!, és reng a ház, pár percig, majd mindenki megnyugszik.

Kár ezért, és félek, hogy leginkább erre fognak emlékezni.