Vajon...?

Igen, éljenek a srácok! Éljenek, sokáig, éljenek és boldoguljanak, ahogy csak tudnak. Vajon elég erős lesz az az indítás, az életbe, a világba, amit adtam nekik? Hogyan fognak rám emlékezni?
Vajon mire fognak emlékezni?

Mit jelent majd számukra ez a szó: apa? Vajon egy folyton zsörtölődő, morgó fater leszek, aki szüntelen kiabál velük, ha kell, ha nem? Vagy arra emlékeznek majd, milyen jókat játszottunk?
Megmarad-e az emlékezetükben, hogy apa tudta a legjobb gulyást főzni a világon? (Mint ahogy azt most mondják.)
Vagy inkább az marad meg, hogy apa folyton mérges.

Fater vagyok, fati... aki ordibál, amikor Roland mérges bogyót eszik, aki dühöng, amikor a kádból az összes vizet kilocsolják, és úszik a fürdőszoba, sőt a folyosó is.

Apa vagyok, aki szereti ezeket a büdös zsiványokat, mégis kiabál velük, mert... hogy miért, fogalmam sincs. Bár ne tenném. Bárcsak nyugodt tudnék maradni olyankor is, amikor már negyedszer szólok, hogy indulni kellene, mert tutira elkésnek a suliból. Bár higgadt tudnék maradni, akár egy angol lord. Bárcsak soha nem veszíteném el a fejem, még akkor sem, amikor egymást csépeli, amikor visítva rángatják ki egymás kezéből szerencsétlen macskát, úgy, hogy az majdnem kikapja Marci ép szemét; bárcsak legyintenék, amikor összeragasztózzák a nappaliban a dohányzóasztalt, vagy amikor nyávogni kezdenek, fiúk, és mégis nyávognak, és pontosan tudják, hogy mi az a hang, amivel az idegeimet szétfeszítik, szétcincálják, eltépik, úgy, hogy legszívesebben elmenekülnék, amivel kihozzák belőlem az ősembert, amivel lehámozzák rólam az évezredes civilizációs mázt, és előbukkan belőlem az, aki igazán soha nem szeretnék lenni: az oroszlánt. Aki elbődül, hogy rend legyen, mert a tekintély az tekintély, és akkor a kis oroszlánok meghúzzák magukat, sebeiket nyalogatva elbújnak, én meg szomorúan konstatálom, hogy minden hiába volt. Érvelhetek a józan ész mellett, mégis az erőben hiszek(?), nem, de alkalmazom, mert az az erő az, ami beválik, hangerő, legalábbis. Ha halkan mondom, nem hallják, hát kiabálni kell, ordítani, harsogni, NE CSINÁLD!, és reng a ház, pár percig, majd mindenki megnyugszik.

Kár ezért, és félek, hogy leginkább erre fognak emlékezni.

Állapot

kifacsarva, megtekerve, ledarálva, szétcsúszva, kipréselve, lenyúzva, felpofozva, végigrugdosva, meggyötörve, ledegradálva, szétszopatva, kisemmizve, leszedálva, alámondva, legyőzve, lesörözve, kikacagva, leselejtezve

vs.

összeszedve, fellelkesülve, kitörve, végigvíve, elkapatva, feldobódva, kiörömködve, ellazázva, besörözve, áttáncolva, rámosolyogva, felnevetve, átkacagva, felröhögve, kikúrálva


Semmi, semmi, csak az igekötők használatát gyakorlom.

Meló és a nihil

Gőzerővel kéne dolgoznom a rám váró munkákon, de nem megy.
Valami blokkol.
Ülök a gép előtt, bámulom a monitort, és ... semmi. Kiürült aggyal ülök, bambán, akár egy rinocérosz.
Ülök és nézek.

Semmi sem segít. Se zene, se csend... se éhezés, se étel... semmi.

Tudom, ilyenkor fel kell adni, jön majd az a fránya ihlet... csak hagyni kell, és jön.
De most kéne, mert le kell adni ezt az anyagot, és tudom, hogy itt van a fejemben az egész, csak le kell gépelni, nem is íróra van szükség, hanem gépíróra, már rég megfogalmaztam magamban az egészet, csak egy kisasszony kéne, aki begépeli helyettem, mert én nem csinálok mást: csak ülök.

Fáradt is vagyok, csak tudnám, mitől.

Kérem, szurkoljatok nekem! Kérem! Segítség!

napló

mára minden megváltozott - elképesztő ez az ingadozás - saját lábra kell állni, ez biztos, minden más humbug... állítólag ezért fizetnek, megnéztem, 2010.07.02-én készült az első dokumentum a scripthez, azóta, tehát 5 hónap alatt kaptam ezért bruttó 200 000 Ft-ot, ami havi 40 000 Ft, hm, normális ez az ember? nem.

babeli zűrzavar

Van valami gyönyörű abban, amikor egy Németországban (Saxon) született osztrák színésszel, Gerd Böckmannal angolul beszélgetek a Gellért halljában Bruce Willisről.

Utána elkérte a telefonszámomat. Majd hív, mondta, ha a szerepről és a scriptről van valami mondandója.

Érdekes lesz.

Amúgy gőzerővel halad a film, tegnap is történtek dolgok, éjjel átírtam a könyvet 452-szerre.

Szegény Kamarás, nem ő lesz, hanem a Csányi a főszereplő, és annyi, de annyi szinkronicitás van ebben az egészben, hogy már számolni sem tudom.

pl: amikor eldőlt ez a kérdés, épp egy Csányi-riportfilm ment a tévében.

Van egy újabb felkérés, ami még kérdéses.

És van egy jó sztori is V-ről, a mára meggazdagodott egykori basszistáról - a la sör-címkecsere

Amúgy minden más áll, a trailer-script készülget, segítség is lesz talán, mire eljutunk a forgatásig.

napló

Ismeretlen telefonszámról a mobilomon: Nagymaros érdeklődik, mi van a képregény megjelenésével. Mi ez, ha nem elismerés?

Nem vagyunk kész, de remélem, tényleg megleszünk január-február tájékán.

Más: Megjelent egy Random magazin c. netes képregény. Nem szeretném osztani az észt a fórumon, de pont az a baj, ami általában - nem jók a sztorik. És főként azért nem osztanám, mert szándékomban áll küldeni nekik egy anyagot, az egy ember két élet történetet, aminek most épp a Fogoly címet adnám... nem lenne szerencsés okoskodni előtte.

Kétségtelen vannak jó dolgok is a képregényekben, de összességében eléggé gyerekcipőben járónak tűnik a vállalkozás.

De nem baj... legalább van hova fejlődni.

napló

A mai nap egy komplett idegbaj.

A családomban senki se normális. Oka? Szerintem a túl sok csokoládé... tavaly is ez volt. Közeledik a karácsony, itt a Mikulás, a gyerekek reggeltől estig csokit zabálnak, én nem engedném, de páromnak ez valamiért fontos (szerintem ő gyerekkorában nem kapott, ezt kompenzálja)

Na és a csokitól felpörögnek, és ha három fiúgyermek felpörög, akkor a mi idegeink is megfeszülnek... és nincs megállás.

Ne tudom, mi lenne a megoldás, én nem etetném őket ennyi csokival, de nem tudok mit tenni sajnos. Ennyi szavam van kábé... észre se veszik.

Ettől teljesen kész vagyok, nem működik az agyam, nem működnek a megérzéseim.